1953-ban kerültem a férjem családjába, oda, ahol mindenki pék volt. Az apósom Vejmola Péter, a férjem és a testvére a Dori is péknek tanult. Az anyósom az Ágnes néni is tudta a mesterséget. Akkor még nem boltban vették az emberek a kenyeret, hanem péktől. Míg a Petit nem vitték el katonának, az édesanyjával sütötték a hatalmas házi kenyereket. A hátán vitte puttonyban, biciklivel még Füredre is. Mikor megjött a katonaságtól, már csak bérsütést vállaltak, ami azt |
|
jelentette, hogy otthonról az asszonyok kosárban hozták a kész kenyértésztát, ráírták a nevüket és a pékségben süttették meg. Elől volt egy szoba, mögötte az a helyiség, ahol állt a hatalmas kemence, akkora, mint egy szoba. A pék éjfélkor kezdte a munkát. Szénnel telerakta a kemencét és amikor kellően forró volt, egy nyíláson kihúzta a forró parazsat, kitisztította a kemencét és telerakta a négy-öt-hét kilogrammos kenyerekkel. |