A domb tetején állt a vén- séges vén tölgyfa. Ő volt a fák királya. Hatalmas ágai ősidők óta őrizték az összes fát a világon. Mint egy antenna érzékelte a fák születését és elmúlását. Már egészen fiatalon tudta fontos dolog vár rá. Akkor boldog volt és bizakodó.
Tudta, hogy sokféle fa van a világon. Egyik pár évig él, mások évtizedekig, még mások már akkor is éltek, mikor Ő még nem is volt. Különös képességet kapott. Érezte, ha egy fa szenved, beteg, vagy a végét járja. Sok fát a vihar csavart ki, vagy kettévágta egy villám, ilyenkor minden ága, minden levele beleremegett a fáj- dalomba, de tudta ez a természet rendje. Az egyik fa elpusztul, a másik megka- paszkodik a földben és növekszik. Az egyik fa ősszel lehullajtja a levelét, de tudja, tavasszal új nő rajta. A másik zöldell egész évben. Ezek voltak a kedvencei, a fenyő- fák. Ismerte őket egytől-egyig. Látta őket felnőni, terebélyesedni. Mindegyik más volt. Az egyik világos- zöld, magasra törő, a másik egész sötétzöld. Aztán az ezüstfenyők, ők a királynők. Akkor a legszebbek, mikor a hó fehérre varázsolja őket, mint egy menyasszonyt. Látta a hatalmas őserdőket, szinte együtt lélegzett velük. Érezte a belőlük áradó erőt.
Sokáig nyugalomban élt a tölgy. Látta az embert is, ahogyan békében szántja a földjét, de látta azt is, hogy fegyvert fognak egymásra. "Furcsa egy népség az ember" - gondolta a tölgyfa. Irtják egymást, de mi lesz, ha egyszer ez már nem lesz elég nekik és ellenünk fordulnak.
Egy nap hatalmas fájdalomra ébredt, mintha minden ágát egyenként vágták volna le. Reszketett az öreg tölgy. Látta, hogy amitől félt, bekövetkezett. Az ember a fák ellen fordult. Először a fejszék vágtak bele a fák törzsébe. Ez lassú halál volt. A hatalmas büszke fák derékba törve zuhantak a földre. Aztán a fejsze nem volt elég. Óriási zajos gépekkel rángatták ki, tépték ki gyökerestől a fákat. Kellett a hely az embernek. Égig érő házakat építettek a helyükre. De még ez sem volt elég. Gé-

pek ezrei mentek neki a béké- sen lélegző őserdőknek. A földön minden fa kivágásával kevesebb lett a levegő, de ez az embert nem érdekelte. Mindent betonnal öntött le, és őrült sebességgel építette az újabb hidakat, utakat, torony- házakat. A tölgyfa érezte, itt a vég. Minden egyes fa pusz- tulását érezték az ágai, levelei. Az óriási ágai egymás után törtek le, és a törzse fájdalmában kettéhasadt.
"Mi vár még rám?" - gondolta. "Öreg már ez a tölgyfa - hallotta - ki kéne vágni." - mondta az ember. Rémülten látta, hogy egy sokfogú szörnyeteg közeleg feléje. "Végem van" - sóhajtozott a fák királya - "Nem szenvedek tovább". "De akkor ki vigyáz a többi fára, ami még megmaradt?"
"Majd én" - mondta egy hang. Fiatal fiú állt az öreg tölgyfa előtt. "Te érted, amit mondok?" - kérdezte csodál- kozva és látta, nemcsak egy fiú, hanem sok-sok fiatal. Kezüket összefogva körülvet- ték a tölgyfát és nem engedték a fűrészt közelebb. "Ezt a fát nem vágjátok ki, mert ez a fák királya. Amíg él,

lesz fa a földön." A tölgyfa érezte új erő költözött meg- hasadt törzsébe.
"Talán újra nőnek az ágaim is" - reménykedett. "Talán még sem olyan rossz az ember?"
Az erő azonban nem tartott sokáig. A szenvedés, a fájda- lom erősebb volt és a tölgy tudta itt a vég. A törzse egyre gyengébb lett, levelei meg- sárgultak, lehulltak.
"Már nem vagy egyedül" - ho- zott felé egy vékony han- gocskát a szél. "Itt vagyok nem messze tőled. Még kicsi vagyok, de vigyáznak rám em- berek. Én meg rád vigyázok, és hogyha elmész, rám vár a feladat. Őrzöm a fákat, de már nem egyedül."
"Levehetem a terhet magam- ról. Becsülettel szolgáltam évszázadokon át" - ez volt az öreg tölgy utolsó gondolata és törzse hatalmas roppa- nással kettétört. Boldogan halt meg, mert tudta, még sokáig élni fognak a fák a földön, mert az ember rájött, a fákat nem szabad kivágni. Köréje kell építeni, melléje, de a helyére SOHA.